A Múltbéli Énem Felségsértési Pere, avagy A Kegyelem Joga

Az agyunk egy belső tárgyalóterem, ahol a múltbeli baklövéseinket egy végtelenített perújrafelvételi eljárás keretében tárgyaljuk, és az ítélet mindig ugyanaz: életfogytiglani bűntudat.

Az egyik belső hangunk, a kíméletlen, szigorú ügyész, felsorolja a bizonyítékokat, s ez a hang a szégyenből és a tökéletesség illúziójából táplálkozik. Eközben egy másik hang, a halk szavú, kirendelt védő, megpróbál érvelni: „De hát akkor annyit tudtál a világról… Az az ember voltál. Nem bűnös, csak éppen keveset tapasztalt.” De mi valamiért jobban hiszünk a drámai ügyésznek, mert a bűntudatban való dagonyázás ismerősebb terep, mint a megbocsátás csendes méltósága.

Itt az ideje elnapolni ezt a pert. Végleg. A magadnak való megbocsátás nem azt jelenti, hogy eltörlöd a múltat. Hanem azt, hogy elfogadod: az az ember, aki akkor voltál, az akkori tudásával és eszközeivel a tőle telhető legjobbat tette. Az utad folyamatosan fejlődik. Egy folyó vagy, nem egy állókép. Az a sejt, az a gondolat, az az ember, aki öt, tíz, húsz, harminc éve voltál, már nem létezik. Akkor miért büntetsz egy szellemet?

Mert megszoktad. A részed lett a büntetés és annak elszenvedése. Újra és újra.

Adj magadnak teret. Ne egy cellát, amibe bezárod a múltat, hanem egy tágas mezőt, ahol a tapasztalatokból tanulságok nőnek. A megbocsátás az a kulcs, amivel kiengeded magad a saját magad által épített börtönből. Zárd le az aktát, és írj a végére: "Kegyelem megadva." Aztán menj, és élj.