A Túl Szoros Cipő Esete, avagy a Hamis Békesség és a Csendes Önfeladás

Ma a központi idegrendszerünk színpadán drámai darabot tűzünk műsorra: „Az elfojtott igazságok lázadása”. Főszerepben mi magunk, mellékszerepben pedig mindazok a helyzetek és kapcsolatok, amelyek miatt inkább némán bólogatunk, miközben belül egy komplett operaház omlik össze.

Ismerős a szituáció? Az ember megfogadja, hogy most aztán őszinte lesz. Belép a szobába eltökélten, mint egy légiós, aki oázist lát a sivatagban, majd amikor a kritikus pillanat elérkezik, a hangja helyett csak egy halk nyikkanás jön ki, ami leginkább egy rosszul olajozott ajtópántra emlékeztet. Az agyunk ilyenkor zseniális kifogásgyáros: „Nem alkalmas az időzítés”, „Túl érzékeny most”, vagy a klasszikus: „Áh, minek bonyolítani az életet, jó ez így.” Pedig dehogy jó. Csak megszokott.

Azok a gondolkodásmódok és kapcsolatok, amelyek visszatartanak minket attól, hogy kimondjuk, kik vagyunk, olyanok, mint egy túl szoros cipő. Eleinte csak kicsit nyom, aztán már alig várod, hogy levehesd, végül pedig már észre sem veszed, hogy eldeformálta a lábadat. Ragaszkodunk hozzájuk, mert félünk mezítláb maradni. Félünk, hogy ha kimondjuk az igazunkat, akkor elveszítünk valamit vagy valakit. A helyzet az, hogy amit egy ilyen kompromisszummal megőrzünk, az már régen nem a miénk.

Itt az ideje feltenni a kérdést: Tényleg szükség van arra a cipőre? Vagy arra a kapcsolatra, ahol folyamatosan lábujjhegyen kell egyensúlyozni? Az igazság kimondása nem agresszió, hanem energetikai tisztítás. Amikor hangot adsz annak, ami benned van, az univerzum végre fellélegezhet, és küldheti azokat a dolgokat, amik valóban rezonálnak veled. Lehet, hogy itt az ideje magad mögött hagyni azt, ami gátol. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert kinőtted. Mint a szoros cipőt. A szabadság érzése megfizethetetlen lesz. Merj hangosan létezni!